A vonzalom felébresztése

A vonzalom felébresztése

Egészen bizonyos, hogy bármely nő meghódítható, teljesen reménytelen eset nincsen. Ennek oka a természet rendjében gyökerezik: ha egy nő érzi a férfi vágyát, akkor a legbensőbb ösztönös reakciója az lesz, hogy ennek a vágynak előbb-utóbb engedjen, hiszen végső soron ez biztosítja a faj fönnmaradását.

A kérdés csupán az, hogy hajlandóak vagyunk-e elegendő időt, energiát és figyelmet fordítani arra, hogy vágyunk tárgyát meghódítsuk. Magyarán: hogy megéri-e a számunkra?

Lássuk, mi az, amit „be kell fektetni”? Hiszen erre is érvényes az általános szabály: az eredmény az általános pozíciónktól és a befektetett munkától függ. A pozíciónk hódítás-ügyben a következőkön alapul:

• egészségi állapotunk (beleértve a mentális állapotunkat is),
• életkorunk,
• a külsőnk,
• családi helyzetünk (abban az értelemben is, hogy milyen családból származunk), anyagi helyzetünk,
• a munkánk,
• ambícióink,
• kreativitásunk,
• hírnevünk,
• szexuális kisugárzásunk és
• a hatalmunk.

Ha a pozíciónk jó, akkor kevesebb munkát kell befektetnünk, ha pedig rossz, akkor sokat. Ám induljunk akár a legrosszabb pozícióból is, ha elegendő energiát és időt fordítunk rá, vágyunk teljesülni fog.

Miféle „munkát” kell befektetni? Megfigyelésem szerint a legtöbb feladatot különös módon nem a leendő viszony megteremtése jelenti, hanem saját magunk valamilyen fokú átalakítása – és ez sajnos nem szokott egyszerű dolog lenni. Ehhez ugyanis be kell látnunk, hogy hódításunkban a legfőbb nehézséget nem vágyaink tárgyának esetleges vonakodása jelenti, hanem mi magunk. A csábításban a döntő faktor a saját magunkhoz való viszonyunk, ezért elsősorban azon kell változtatni. Bárki könnyen beláthatja, hogy a jó fellépésű, magabiztos, jókedvű férfiak könnyebben ébresztenek vonzalmat, mint a bizonytalan (tehát kiszámíthatatlan), undok és morcos emberek.

A vonzalom felébresztésének első számú pontja az, hogy milyen a viszonyunk a saját testünkhöz. Aki szereti a testét, elégedett vele, vigyáz rá és gondoskodik róla, annak nagyobb az esélye arra, hogy vonzalmat ébresszen, mint annak, aki szégyenkezik, elégedetlen a testével és nem szívesen mutatja meg, vagy gondol rá. A szélsőségek természetesen - mint mindenben -, itt is ártalmasak: aki szerelmes a saját testébe (mint pl. az izomfanatikusok), annak a hódításban nem túl jók az esélyei. A testünkhöz való viszonyunk alig-alig függ attól, hogy az valójában milyen – teljes mértékben igaz a mondás, hogy egy férfinak elég, ha csak egyetlen fokkal kevésbé ronda, mint az ördög. Rengeteget számít viszont az, hogy elégedett-e azzal a testtel, külsővel, amit a sorsa és a genetika törvényei juttattak neki. Ha a testünkhöz való viszonyunk túl kritikus, azon bizony sürgősen változtatni kell.

A második legfontosabb dolog annak a meggyőződésnek a kialakítása, hogy a hölgyek számára vonzóak vagyunk. Azt hihetnénk, hogy ezt a tapasztalataink alakítják: aki sokszor vallott kudarcot, nyilván nehezebben tudja elhinni, hogy ellenállhatatlanul vonzó, mint az, aki korábban már sikert sikerre halmozott. Valójában viszont a helyzet az, hogy mind kudarcaink, mind sikereink oka az a meggyőződés, hogy vajon vonzóak vagyunk-e? A rossz hír az, hogy ez a meggyőződés, ítélet öt-hat éves korunkra már kialakul, a jó hír pedig az, hogy ha nem tetszik, megváltoztatható. Tehát aki nem gondolja magáról, hogy testileg-lelkileg kívánatos, azt igazolni fogják a kudarcai, aki pedig meg van arról győződve, hogy izgalmas és vonzó férfi, annak hitét ebben a sikerei igazolják majd. Így hát a második számú teendő magunkon annak a belső meggyőződésnek a kialakítása, hogy igenis, a nők számára kívánatosak vagyunk.

A harmadik teendő saját magunkon vonzerőnk növelése érdekében megtanulni, hogy figyeljünk a másikra. Talán ez a legnehezebb. Azt jelenti, hogy azokban a pillanatokban, percekben vagy órákban, amikor valakit meg akarunk hódítani, akkor ne saját magunkkal foglalkozzunk, hanem a másikkal. A férfiak körében sajnos úgy tűnik, eléggé általános az a meggyőződés, hogy saját maguk érdekességének bizonygatásával lehet a nőket a lábukról levenni. Ez komoly tévedés. Ebben a nők is olyanok, mint a férfiak: őket is saját maguk érdeklik a legjobban, nem pedig mi, még ha sikeresen tesznek is úgy, mintha mi érdekelnénk őket. Ennélfogva ha elég fegyelmezettek vagyunk ahhoz - legalább abban az időben, amikor vonzalmat ébreszteni próbálunk -, hogy saját magunkat teljesen háttérbe szorítva a meghódítandó nőre figyeljünk, akkor nagy valószínűséggel nyert ügyünk van. Ha valaki képes úgy figyelni, hogy magát teljesen háttérbe szorítja, az úgy működik, mint az alkohol: mámort okoz, és idővel függőséget alakít ki a másikban. Hiszen a másik ember figyelme önérzetünket növeli, tartásunkat, erőnket, döntésképességünket fokozza – ennek hiánya vagy megvonása pedig szenvedéssel jár.

Talán nem nagy újság, de mindenképpen szükséges megemlíteni, hogy egy férfi általában attól vonzó egy nő számára, hogy férfi. A helyzet az, hogy egy férfi pusztán attól sajnos nem lesz férfi, hogy fütyi lóg a hasa alján. Mindenféle bonyolult történelmi okok miatt ma az a helyzet, hogy a férfiak és nők közötti különbség a mi kultúránkban egyre csökken: a nők elférfiasodnak, a férfiak pedig elnőiesednek. Azt én nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, ám a vonzalom felébresztése szempontjából bizonyosnak látom, hogy jót tesz, ha egy férfi férfias.

 

Min múlik az, hogy valaki férfias-e? Jól tudható, hogy ebben a vonatkozásban nem sokat számít a külső, a foglalkozás, az öltözködés. Itt olyasmiről van szó, amit leginkább „kisugárzásként” lehet leírni. Ez a dolog az élet során alakul ki, megfigyelésem szerint a férfi-nő kapcsolatokban korábban meghozott döntések eredményeképpen. Igen gyakoriak az olyan leírt megfigyelések, amik arra utalnak, hogy a párkapcsolatokban a hatalmi viszonyok eltolódnak: a nők egyre több, a férfiak egyre kevesebb hatalommal rendelkeznek a kapcsolatokon belül. A férfiak gyengécske utóvédharcainak nyomai pl. a rövid divatozás után eltűnt „szőke nős” viccek. A kapcsolatokról szóló könyvekben viszont egyre gyakoribbak azok a megjegyzések és viccek, amikből az látszik, hogy a hatalmi viszonyokat át kell alakítani, mégpedig úgy, hogy abból a nők nagyobb részt kapjanak. Hiszen így kívánja az igazságosság és méltányosság. Tipikus példa erre a vicc, amiben a férfi azt javasolja a párjának, hogy változtassanak pózt, mire a nő így válaszol:
- Rendben, mostantól te állsz a mosogatónál, én pedig ülök a heverőn és szellentek.

Az én kérdésem ezzel kapcsolatban az, hogy ha a férfi pózt akar váltani, akkor azt minek előre megtanácskozni a párjával? A nő legfeljebb majd szól, ha nem tetszik neki valami – egyébként pedig miért is ne tetszene?

A férfiasság kulcsa a párkapcsolatokban a kontroll. Ezt úgy értem, hogy egy kapcsolatban az a férfi, aki megmondja, hogy mi legyen: aki meghozza a döntést és felelősséget vállal érte. Intelligens ember persze ódzkodik a felelősségvállalástól, ám elkerülhetetlen, hogy aki dönt, az a következményekért is feleljen. Tapasztalatom szerint egy párkapcsolat akkor indul jól, és akkor működik a lehető legjobban hosszú távon is, ha benne a férfi a férfi, és képes az is maradni.

Akármilyen kedvező is általános pozíciónk, bármennyire is ügyesek vagyunk a hódításban és lehetünk nagyon-nagyon férfiasak is, bizony előfordul, hogy a vonzalom felébresztésében egy-egy esetben nem vagyunk sikeresek. Ezt el kell tudni viselnünk: bizony-bizony nem minden vadászat jár azzal, hogy szép trófeát viszünk haza, néha adódhat úgy is, hogy vadászatunk eredménye csupán egy kiadós megfázás és ezer szúnyogcsípés. Ezért soha, de soha ne feledkezzünk meg arról, hogy hál’ Istennek megszámlálhatatlanul sok csodálatos nő van a világon, akik mind arra vágynak, hogy valaki meghódítsa őket.

Style.hu